A polgári modell és az egyszemélyi vezető
A keleti modell ha rövidtávon képes is látványos eredményekre, már középtávon is vesztésre áll a protestáns etikán alapuló polgári berendezkedéssel szemben. Miért erőltetjük tehát ezt a modellt, ha nem másért, mint az ebben rejlő korlátlan hatalmi és gazdagodási lehetőségekért, melyek viszont kizárólag az egyszemélyi vezetőre és környezetére érvényesek? Feláldozató-e egy egész ország a vezető hatalmának oltárán?
Van a kontinentális jogfejlődésnek egy olyan momentuma, amelyet Rudolf Merkel nyomán az „ellentétes érdekek elvének” szokás nevezni. Ez a jogelv a protestáns szociáletikának egy hasonló gondolatára épül és azt mondja ki, hogy egy döntéshozatali folyamatban akkor születik az elméletileg elképzelhető optimumhoz közelebb eső döntés, ha a folyamatban ellentétes érdekű felek vesznek részt. Kicsit olyan ez, mint a bírósági ítéletek súlya az angolszász jogrendben: van két ellentétes érdekű fél, akik a perben felsorakoztatják érveiket, majd a bíróság meghozza a döntést, mely ideáls esetben mindkét fél érdekeiből tartalmaz részhalmazokat, összességében mégis kijelöl egy új, magasabb rendű szabályt, egy új hivatkozási alapot is, mintegy hegeli módon alkotva a tézisből és antitézisből egy új szintézist.
Ezt az elvet a jogalkotási folyamatokra is alkalmazva minél több, ellentétes érdekű fél vesz részt ugyanabban a folyamatban, annál több aspektus kerül nyilvánosságra és összességében annál jobb döntés, annál jobb jogszabály fog születni. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lenni, hogy ez az elv nem segít a döntések gyors meghozatalában. Sok különböző érdeket figyelembe venni, azokat legalább részben beépíteni a végső döntésbe mindig is időigényes folyamat volt. Sok különböző féllel való egyeztetést, a részleteken való hosszú és sokszor parttalannak tűnő vitákat feltételez a módszer. A protestáns etikára épülő nyugati kultúra mégis ezt tette meg döntéshozatali folyamatainak egyik alapkövévé, mert a jó döntések hosszú távú előnyeit erősebbnek ítélte meg a gyors, de kevés érdeket figyelembe vevő döntések rövid távú pozitív hatásánál.
A keleti kereszténység e tekintetben más utat járt be. Keleten sok évszázadon át a caesaropapismus(1) elve uralkodott, amely egy személyben egyesítette a polgári, a vallási és a bírói legfőbb autoritást. A keleti gondolkodás ezért a mérlegelés, a mindenféle érdekek figyelembe vétele és súlyozása helyett az erős vezetőben hisz. A vezető egyszemélyben politikai és spirituális elöljáró, akinek tekintélye megkérdőjelezhetetlen, döntései megfellebbezhetetlenek. Akarata szerint háborút indíthat vagy békét köthet, emberek és társadalmi csoportokat emelhet fel és taszíthat le.
Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy az erős vezető ideája Nyugaton sosem volt erős. Maga a caesaropapismus is ismert volt a középkor folyamán, ha nem is olyan hangsúlyosan, mint a keleti kereszténységben. Gondoljunk csak az évszázadokon át ismert „cuius regio, eius religio” elvére (akié a föld, azé a vallás), mely a mindenkori fejedelmeket hatalmazta fel arra, hogy a területükön érvényes vallásról döntsenek, vagy VIII. Henrik híressé vált válására, mely nemcsak Angolhonnak a katolikus egyháztól való elszakadáshoz vezetett, de az újonnan alakuló anglikán egyház fejévé is magát a királyt tette meg.
Az „ellentétes érdekek elve” csak a XVII. században megindult polgárosodás folyamán erősödött meg, mely a protestáns etika hangsúlyossá válását és a társadalmi életben való erőteljesebb alkalmazását hozta magával. Mivel azonban a keleti világot a protestantizmus és a nyomában járó polgárosodás még csak nyomokban sem érintette meg (a keleti kereszténység teológiai talaján ugyanis a protestantizmus alapvető hittételei értelmezhetetlenek voltak, az egyéb keleti vallások talaján pedig némelykor a kereszténység maga is az), a XVIII-XIX. századra már kialakult az a duális rend, miszerint Nyugaton a lassú, sokszor körülményes, de több érdeket figyelembe vevő döntéshozatali struktúrák, míg Keleten a gyors döntésekre épülő, az egyszemélyi autoritást sokkal erőteljesebben alkalmazó döntéshozatali struktúrák alakultak ki. A második világháború pedig felgyorsította ezt a folyamatot, hiszen Európa számára a napnál is világosabbá vált, hogy az egyszemélyi döntési modell jó eséllyel csak háborút, pusztítást és nyomort hoz magával. Nem véletlen, hogy azóta is akárhány önjelölt diktátor próbálja a saját személyes érdekeit az „ellentétes érdekek elve” fölé helyezni, politikájában mindig megjelenik a polgárosodás és a polgári értékek támadása is.
Nyugatról a Kelet tehát szinte mindig különböző diktátorok, egyszemélyi vezetők és spirituális halljakendek mindenféle -isztánjaiként jelenik meg, míg Kelet felől a Nyugat mindig is teszetoszának, lassúnak és körülményesnek fog látszani. Ebben ugyanis alapvető kulturális különbség van Kelet és Nyugat között. Az elmúlt évszázadok ugyanakkor azt mutatták, hogy hosszú távon a nyugati, a körülményes, lassú, sok érdeket figyelembe vevő döntéshozatal eredményesebb. Bármennyire is hanyatlónak tűnik ez a módszer Kelet felől, a Nyugat mégiscsak dominálta az elmúlt évszázadokat, a polgári társadalmi modell pedig a Keletről hozott társadalmi kísérletek (pl. kommunizmus) ellenére is működőképesebbnek bizonyult. Egyrészt sokkal több szabadságot adott az egyénnek, másrészt pedig a döntések ha lassan is születtek meg, végül sokak érdekeit tartalmazták, akik ezt sajátjuknak tekintették és védelmezték is, ha kellett. Figyeljünk csak, hogy az USA-ban hányszor és milyen formában hivatkozzák az alapító atyákat és az ország alapvető értékeit, mennyivel fontosabbnak tekintik azokat, mint például az oroszok a saját alapértékeiket. A polgári modellben a megszületett döntésnek súlya van.
Ez akkor is igaz, ha a felgyorsult világ a gyors döntéshozatalt rövid távon előnyökhöz juttatja. Orbán Viktor 2014-ben, Tusnádfürdőn, amikor meghirdette az úgynevezett illiberális modellt, épp ebbe a csapdába szaladt bele: abból, hogy az akkori sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország voltak azt a következtetést vonta le, hogy ez hosszú távon is így marad. Az azóta eltelt idő nem látszik ezt feltételezést igazolni: Törökország GDP-je a 2013-as 957 milliárd dollárról 720 milliárdra esett vissza 2020-ra (ez testvérek között is 25%-os csökkenés) és az ország épp 80 százalék feletti inflációval küzd, Oroszországé a 2013-as 1857 milliárd dollárról mindössze 3 év alatt 1277 milliárdra zuhant be (32% csökkenés), és bár Kína még növekszik, növekedésének üteme látványosan csökken. A „keleti modell” tehát ideig-óráig valóban tud látványos eredményeket elérni, de a negatív társadalmi hatások előbb-utóbb visszaütnek ezért már középtávon is a polgári, nyugati modell bizonyul fenntarthatóbbnak és a résztvevők számára előnyösebbnek.
És akkor a hír (kinek jó, kinek rossz): ez nem fog változni. A polgári modell mindig is működőképesebb és stabilabb lesz az egyszemélyi vezetésre épülő modelleknél. Körülbelül erre utalt Francis Fukuyama is „A történelem vége” című művében, amelynek az előrejelzései ha végül tévesnek is bizonyultak, az alapmegállapításai közül a legtöbb a mai napig érvényes. Nincs jelenleg tudomásunk olyan modellről, amely hosszú távon és társadalmi méretekben is érvényesebb választ tud adni az emberek alapvető igényeire, mint a polgári társadalmak liberális demokráciának nevezett modellje.
Amikor tehát Magyarország miniszterelnöke a Nyugatot a keleti kulturális modell felől ítéli meg teszetoszának és körülményesnek; és különösen amikor a lassú döntéshozatal felett röhörészve a keleti modell felé fordulást erőlteti, hosszú távon végzetes hibát követ el, melynek levét nem ő, hanem az egész magyar nemzet fogja meginni. Mert lehet rövid távon kijátszani a lassú döntéshozatalt, lehet „gyorsabban mozogva” elhajolni a kötelezettségek elől (transzparenciát, jogállamot, összeférhetetlenségeket tekintve), de a nyugati modellben a döntésnek súlya van. Ha az egyszer megszületett, sokkal nehezebb visszacsinálni is. És onnantől a lassú, teszetosza Nyugat hirtelen fenyegetően közeledő úthengerré fog válni, amit nem lehet kommunikációs trükkökkel és az aktuális audienciára optimalizált szép szavakkal megállítani.
Itt tartunk most: a lassú, körülményes Nyugat megrázta magát és döntésre jutott. Döntésre jutott az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban (mely nem kis mértékben szintén a két társadalmi modell közötti konfliktusnak is tekinthető), a jogállamisági alapelveket (például az épp fentebb említett ellentétes érdekek elvét) lábbal tipró tagállamok megregulázásával kapcsolatban és nem úgy tűnik, hogy ezek az elhatározások a közeljövőben változni fognak. Az úthenger elindult. Ami Kelet felől hanyatlásnak látszott, az mára meghozott döntésekben, euromilliárdokban és tankokban manifesztálódott. Mi pedig mindezen döntések rossz oldalára kerültünk és nem tűnik úgy, hogy különösebb hajlandóságunk lenne ebből visszatáncolni.
Miért erőltetjük mi mégis a keleti modellt, ha egyszer világos, hogy az hosszú távon nem lehet a győztes modell? Ha eltekintünk az Orbán megzsarolásáról, illetve a Szeva bácsitól elfogadott orosz maffiamilliók jól dokumentált átadásáról szóló, minden bizonnyal alaptalan pletykáktól, akkor csupán egy megoldásunk maradhat: a keleti modell páratlan hatalmat és befolyást nyújt magának az egyszemélyi vezetőnek, valamint páratlan gazdagodási lehetőséget az egyszemélyi vezető közvetlen környezetének. Ahol ugyanis a döntések egy kézben vannak, ott a közjavakkal való sáfárkodás is abban az egy kézben összpontosul és korlátlanul válhat a jutalmazás és büntetés eszközévé is abban a kézben. Márpedig Orbán Viktor maga mondta el egy interjúban, hogy a politika célja számára nem más, mint a politikus befolyásának minél szélesebbre való kiterjesztése.
Ha pedig valóban igaz, hogy a keleti modell hosszú távon kevés eséllyel veszi fel a harcot a nyugatival szemben és valóban az a cél a keleti modell erőltetésével, hogy a miniszterelnök hatalma korlátlanul növekedhessen a jövőben is, hogy semmiféle korlátozó tényező ne állhasson az útjába, sem transzparencia, sem jogállamisági feltételek, akkor fel kell tenni a kérdést: minek nevezzük azt a politikust, aki a saját hatalma és környezete gazdagodása érdekében beáldozza egy ország jövőjét, jólétét és prosperitását.
A választ mindenkinek a saját megítélésére bízom.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése